Március 15-én, 0 óra 0 perckor megtört a „tér-idő kontinuum”, és 24 órára a Kémlelő volt főszerkesztő-helyettese furcsa világba látogatott. Hogy mit látott, s miután visszatért közénk, vajon mit üzen az utókornak bizarr élményével, az alábbiakból kiderül.
Sándor vagyok. S mint minden becsületes Sándor, március 18-án ünnepeltetem magam nevem napja alkalmából. Tekintve, hogy engem ünnepelni oly sokan szeretnének - az első turnus már 14-én, kedden vendégségbe érkezett hozzánk. (Na jó, bevallom, édesapám is Sándor, valójában miatta jött több vendég.) Szóval március 14-én, délután megterült az ünnepi asztal, s a lakoma fogyasztása közben annak rendje s módja szerint beszélgettünk. A legérdekesebb rész az volt, mikor egyik vendégünk elmesélte, munkahelyén nem tudták kiharcolni, hogy 15-én szabadnap legyen, a gyár aznap is három műszakban működött. Ő egy külföldi tulajdonú cégnél dolgozik, a tulajdonosi érdekképviselet pedig mindenben védi a profitérdeket. Ezért komoly vita támadt a vezetőségi értekezleten, mikor az évet tervezték, ugyanis a nem magyar cégvezetők nem akarták megengedni, hogy március 15-én álljon a termelés, kiessen a bevétel. Nem is igazán értem. Náluk nemzeti ünnepeken még a magánházakra is kirakják a saját lobogót, mindenki himnuszt énekel, s szívükbe még inkább hazafias érzelmek kerülnek, habár az év többi napján sincsenek annak híján. Ők nem értik meg, hogy ez nekünk ugyanolyan fontos?
Miután a vendégek távoztak, késő estig pakoltunk, takarítottunk, majd fáradtan elmentünk aludni. Olyan fáradt voltam, hogy csak 16-án reggel ébredtem fel. Addig mozdulatlanul feküdtem az ágyban, szinte élettelenül. Valami nagyon furcsát álmodtam. Olyan képtelen, hihetetlen, mégis valóságosnak tűnő volt az egész.
Tudtam, hogy a birkák nagy nemzeti ünnepe van, és hogy délelőtt a központban találkozom egy régi ismerősömmel. Elindultam hát gyalog a központba, a térre. Akkor jöttem rá, hogy álmodom, mikor az utcánkban kijött egy néni a házból, húzta a nagy kukát az árok mellé, de a feje egy birkáé volt. Nagyon megijedtem. Tudtam, hogy idős, beteg - de hogy birka feje lenne, az elborzasztott. Megszólítottam, és tudott magyarul:
-Ne tessék kitenni a kukát, hát március 15-e van, ilyenkor nem járnak…
-Kiteszem, mert szerda van - felelte. (Szerdán viszik mifelénk a kukát)
Ő dolga, gondoltam és továbbálltam. Hirtelen megijedtem: talán nekem is birka fejem van? Tükör nem volt nálam, elővettem a mobilom, lefotóztam magam, és tényleg. Birkafejű vagyok én is. Szomorúan konstatáltam, hogy már nemigen hasonlítok John Travoltára. Egy picit azért örültem, hogy belekóstolhatok, milyen a birkák élete, s megírhatom az utókornak. Besétáltam a központba, a megemlékezésre. Találkoztam a barátommal (szintén birkafejű), gondoltam kifaggatom néhány dologról.
-Mondd: mindig ilyen kevesen vannak a megemlékezésen? (kb. 50 birka)
Ekkor a pódiumra emelkedett a nyakkendős díszbirka, s szónokolni kezdett. Eddig minden birkát értettem, de ez csak bégetett. Nem volt se eleje, se vége, se tartalma. Bégetett. Na nem baj, legalább hamar abbahagyta, jöhetnek a kis barikák a betanult szereppel. Vers, ének, 12 pont, megvolt a kötelező. Meghajlás, halk taps. Rájöttem, hogy a közönség jó része is azért jött ki, mert fia, lánya szerepelt. Ejnye, ez a birkavilág… De nicsak! A könyvtáron nincs kint a birkák zászlaja.
-Te! Nincs valami törvény, vagy efféle, hogy közintézményekre kötelező kitenni a nemzeti lobogót? –kérdeztem barátomat.
-Mittomén’, te szoktál politikával foglalkozni. De mindegy, gyere, igyunk egy sört a régi szép idők emlékére!
Olyan rosszul éreztem magam, inkább elnézést kértem, és hazajöttem. Ekkor tűnt csak fel, hogy a birkák nem is hordanak kokárdát. Azt hittem, náluk egyáltalán nem is szokás, de az egyiken volt. Végképp nem értem. Most akkor illik, vagy nem illik? Hazaérve erről faggattam édesanyámat. „Édesanya, néhány birkán láttam kokárdát. Most ki cselekszik helyesen? Aki hordja, vagy aki nem hordja?” Édesanyám így felelt: „tudod, mikor még kicsi voltál, a birkák egyik fele kisajátította a nemzeti jelképet, a másik oldal azóta nem szívesen hordja. Hogy ki cselekszik helyesen, annak csak a Jóisten a megmondhatója.” Nem értettem ezt sem. Hogyan lehet egy nemzeti jelképet kisajátítani? Ha minden birka hordja, akkor nem lehet kisajátítani. Vagy ennyire gyűlölik egymást a birkák, hogy ha az egyik hordja, akkor a másik nem? De édesanyámmal nem vitatkozom, nem traktálom őt eretnek gondolataimmal, hisz ő is csak egy birka, ez meg csak egy álom. Fura álom, egy fura világról… De mi ez a zaj?! Mi dübörög? Először azt hittem a gazdaság, de nem. A kukásautó. Megdöbbentem. Jár a kukásautó. A birkák ünnepén, a birkák választott önkormányzatával közszolgáltatási szerződésben álló, birka nemzetiségű cég, birkákkal hordatja a szemetet a birkák nemzeti ünnepén. Az igazi Hatvanban (korábban) mindig megoldották eddig a karácsonyt, az augusztus 20-át, a március 15-ét is, de most, itt a birkák városában ez nem sikerült. És a birkák fel sem háborodtak. Sőt. Természetesnek vették, hiszen reggel még a kukát is kitették.
Ez nekem sok volt egy napra, vagyis egy éjszakára, gondoltam leülök egy picit tévézni. Ott biztos lesz valami megható, valami ünnepi. A kereskedelmi csatornákon nem csodálkozunk, gagyi filmek minden mennyiségben, akárcsak nálunk. Nézzük a közszolgálatit! A Birka 1-en elég sablonos, sótlan, olyan kényszeredett a műsor. Még szerencse, hogy csak egy álom…
16-án reggel kikeltem az ágyból, s mindenekelőtt meggyőződtem a fejem formájáról. Áh, igen, a birkafej eltűnt, újra hasonlítok John Travoltára. Olyan jó érzés volt kipihenni magam, visszatérni az igazi Hatvanba. Kapás van, csörög a mobilom. A barátom keres – hiányolt tegnap, a téren. Eddig minden évben találkoztunk, együtt ünnepeltünk. Fejet hajtottunk hőseink előtt, kitettük a kokárdát egy napra, elénekeltük a Himnuszt, s büszkék voltunk elődeinkre, tetteikre, ünnepünkre, magyarságunkra. Arra, hogy apáink mindannyiszor kivívták a szabadságot, akárcsak 48-ban. S felidézve múltunkat elgondolkodtunk, beszélgettünk, milyen szerencsések vagyunk mi, mai fiatalok, akik beleszülettünk a jólétbe, a szabadságba, a demokráciába. S átérezvén azt, hogy mit is jelent a szabadság, mit jelentene ennek hiánya, megtanuljuk értékelni, ami ma nekünk természetes. Megtanuljuk értékelni a szabadságot, tisztelni azokat, akik ezt kiharcolták nekünk, s élni ebből fakadó nemzedéki felelősségünkkel a hétköznapokban is. S ahogy október 23-án, augusztus 20-án, úgy március 15-én is tartozunk egy főhajtással elődeinknek. Úgy gondoljuk, e nélkül előbb-utóbb hozzánk is eljön a birkafejűek országa.
A barátomtól elnézést kértem, de igazából erre semmi szükség nem volt. A legtöbbet azzal tehetem, ha jövőre kint leszek a téren, s nem csak magam miatt, hanem azért is, mert nem szabad egyedül hagynunk odakinn a másikat szabadságunk, összetartozásunk egyik ünnepén sem. Pihenni, kirándulni, tanulni, dolgozni ott van a maradék háromszázhatvan-egynéhány nap.
Oroján Sándor
2006
