Ez a hét is tartalmasan telt Brüsszelben. A munka továbbra is reggeltől estig tart, úgy látszik, nem vicceltek az itteniek, mikor azt állították, reggel 9-től este 7-9-ig bent szoktak lenni.
A posztot kivételesen nem azért írom, hogy ennek részleteivel untassam az egyébként is gyér látogatottságú oldal már-már fanatikus mértékben kitartó olvasóit. (ezt csak a szocik altatása érdekében írtam) Ma az átizgult időmérő edzés után (hajrá Hamilton!) elmentem a közeli, külvárosi templomba, szentmisére. Az itteni mise sokban különbözik az otthonitól.
Otthon gyakran látom, hogy a hívek imakönyvükbe merülnek, vagy a rózsafűzért imádkozzák mise alatt. Megmondom őszintén, picit rosszul esik látni, hogy az atya prédikációját nem hallgatják figyelemmel, mintha érdektelennek tartanák mondanivalóját. Itt a templomban nem voltak padok, csak székek. Értelemszerűen az sem volt, ahova letegyék az imakönyvet. Lehet, hogy csak ezért, de az emberek figyeltek a misén. Fogalmam sincs, mit mondott az atya (egy kukkot sem értek franciául), de figyelték.
Aztán az is feltűnt, hogy itt nem csak az atyák áldoztatnak. Ugyanazok a hétköznapi öltözetű hívek, akik perselyeznek mise közben, kínálják az ostyát is. Sőt! Az ostyájuk vastagabb, és borba mártják a belgák, mielőtt szájukba vennék. Ez finom. A kiscserkészek is így tesznek, ja apropó: a cserkészek cserkészegyenruhában vannak. És a templomban szinte minden fiatal így volt öltözve.
A mise közben nem volt térdre ereszkedés, a mise végén pedig nem volt közös éneklés. Szerintem az éneklésnek van egy kis közösségformáló ereje, ami nekem tetszik, ezt kár, hogy nem csinálják itt. A hívek az oltár előtt, és ülőhelyük elfoglalásakor, elhagyásakor sem hajtanak térdet és vetnek keresztet.
A mise végén az atya a főhajón kersztül hátravonult az ajtóhoz, és köszöntötte híveit távozáskor, kezet fogott velük. (Az oldalsó ajtó is nyitva volt azoknak, akik siettek, így én is elhúzhattam a csíkot a surranópályán) Az egész ceremónia negyven percig tartott.
Összegezve: több fiatal, több tartalom (vagy székek a padok helyett, ugye), kevesebb külsőség és több közvetlenség.
Nekem tetszett. És hadd fejtsek ki még egy gondolatot, ami régóta motoszkál bennem: szerintem otthon még mi, katolikusok is megpróbáljuk kicsit karanténba zárni a saját egyházunkat. Inkább elhallgatjuk, hogy mi járunk templomba, mert az ma nem trendi. (bezzeg "ateista vagyok" vagy "a buddhizmus tanai álnak legközelebb hozzám" mondatokat simán hallok a fiataloktól, ezt nem ciki mondani, még ha egyik valláshoz sem konyít semmit az illtő, nemhogy a buddhizmushoz)
Aztán sok katolikus úgy gondolja, a pap ne beszéljen világi dolgokról, főleg ne politikáról. Szóval a papnak nem jár a szólás szabadsága. Ő maradjon csak meg a kaptafánál, értelmezze a Bibliát hétről hétre, évről évre. Mindig ugyanúgy. Vagy beszéljen a szeretetről, a házasságról, esetleg a fiatalok káros szenvedélyeiről, drogról, már amennyiben erről képes elég semmitmondóan "papolni" a "politikailag korrekt" jelző kiérdemléséhez. Hogy a katolikus közösségen kívül megpróbálják elhitetni (önös politikai érdekből), hogy a politikáról, világi dolgokról beszélni nem helyes az egyház részéről, az érthető. Hogy mi, katolikusok ezt bevesszük, az már kevésbé.
Szerintem a prédikáció Isten tanításáról szól, és nem a kétezer évvel ezelőtti körülményekről, hanem mai jelentéséről. Ha olyan üzenet van, ami ma a politika témáját is képezi, azon ne csodálkozzunk: mindekettő a mi életünkről akar szólni. De erről nem tehet az egyház. Az ő missziója évezredek óta ugyanaz: Isten igéjét hirdetni, Jézus követésére buzdítani a jelenkor embereit. Vagyis megmondani, hogy a Bibliából az következik, hogy MA x dolog helyes, y meg nem. És hogy erről egyes politkusok is állást foglalnak, az mindegy. Az egyháznak nem az a dolga, hogy a pártok között félúton elhelyezkedjen, és a pártok által szabott utak közti középutat vázolja, burkoltan. És szerintem az sem az egyház feladata, hogy hétről hétre külsőségekkel tarkítva elmélkedjen magasztosan a szeretetről. Ezzel ugyanis egy dolgot lehet elérni: hogy a hívek száma érdektelenségük miatt csökkenjen (főleg igaz ez a fiatalokra, akiknél a megszokás és a miselátogatás hiányában érzett lelkifurdalás nem motiváló tényező). Nameg azt, hogy az Isten igéjének mai jelentésére kíváncsi, Jézust követni szándékozó embernek fogalma se legyen arról, mikor cselekszik helyesen. Vajon ha egy szülő a gyerekénél füves cigit talál, akkor vágja nyakon, és kérdezze meg tőle, honnan szerezte, stb., vagy a szeretet égisze alatt simogassa meg a buksiját, és kérdezze meg tőle, segíthet-e valamiben.
Van egy kérdésem a templomba járó hívekhez: mikor beszélt az atya utoljára olyan dologról, amiről később a családban, munkahelyen is szó esett? És mikor hallottak olyat az atyáktól, ami érvként felhozható egy magánbeszélgetésen a családban, munkahelyen?
Mi, hívek tényleg ezt várjuk a papoktól? Húzzák be fülüket-farkukat, és félve prédikáljanak, ha esetleg olyan témát szeretnének felhozni, ami mondjuk napi közbeszéd tárgyát képezi?