Kovács János, hatvani egyháztörténész barátom ajánlja a téma iránt érdeklődő olvasók figyelmébe alábbi cikkét:
"Dr. Erdő Péter bíboros, a 125 éve született Serédi Jusztinián életrajza Meszlényi Zoltán tollából címmel tartott előadást.
A bíboros a 125 éve született Serédi Jusztinián életrajza Meszlényi Zoltán tollából címmel november 30-án tartotta nyilvános előadását a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében.
Az előadásában először arról beszélt, már régi hagyomány, ha a prímás a magyar katolicizmust érintő fontos kérdésről kívánt szólni, akkor a Szent István Társulat közgyűlésén ehhez megfelelő fórumot kapott. Ez volt a helyzet Serédi Jusztinián bíboros idejében is, akinek 125. születési évfordulójáról emlékezünk meg. Ő volt a társulat fővédnöke. Első megnyitójában a magyar katolicizmus igazának gondolatáról beszélt és felvetette azt a kérdést is, hogy nem lehetne-e szigorúan tudományos módszerrel új egyháztörténelmet megírni és kiadni, hiszen ennek hiányát már akkor is 1928-ban mindenki érezte.
Az 1932-ben elmondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy hazánkban minden vonalon megfogyatkozott a tisztesség és az erkölcsi törvényekhez való ragaszkodás. Ugyan ezt a gondolatot fűzte tovább 1935-ben, amikor a komoly életfelfogás és a felelősség tudat hiányáról beszélt. A háború árnyékában, 1941-ben a realitások elhagyásának veszélyére hívta fel a figyelmet. 1942-ben az emberek és a nemzetek helyes értékeléséről szólt.
Utolsó előtti megnyitóját 1944-ben tartotta. Ekkor a háborúról beszélt és annak szerepét vizsgálta a nemzetek sorsának alakulásában. Illő, hogy az idei évforduló alkalmával az ő életének, életművének tükrében gondolkodjunk el mai történelmi sorsunkról is egyúttal. Serédi bíborosról való képünket egy új forrás gazdagítja a prímás életrajza Meszlényi püspök tollából. Az átfogó kép azonban továbbra is várat magára. Egész egyéniségéről szóló átfogó életrajzi munka azonban sokat segítene nem csak megismerésében, hanem helyes igaz értékelésében is.
Szinte gondviselésszerű hogy főegyházmegyénk levéltárában, jó állapotban fennmaradt egy igényesen megírt Serédi életrajz, még pedig boldog Meszlényi Zoltán püspök tollából- erre dr. Beke Margit hívta fel a figyelmünket. Ez az életrajz sem egészen teljes. Serédi bíboros halála előtt néhány hónappal vége szakadt a krónika. A II. világháború után az ország és az egyházmegye sok gondjai között Meszlényi püspök szorgalmasan dolgozott művén, ám annak megjelentetésére évről évre kevesebb volt az esély.
Az életrajz lenyűgöző olvasmány, olyan ember írta, akinek igényes jó stílusa volt, és aki Serédi Jusztiniánt kora ifjúságától ismerte. Érseki kinevezésétől pedig szinte minden jelentős programjának személyes tanúja és részese volt. A Meszlényi féle életrajz különleges tanulsága, Serédi Jusztinián alakja, ebből az életrajzból meghitt bensőséges módon rajzolódik ki.
Különösen családja, gyermekkora, ifjúsága leírása bővelkedik olyan részletekben amilyeneket a prímás csak legközelebbi barátainak, munkatársainak beszélhetett el. 15 gyermek született a családban. Közülük, volt aki egész kicsi korában meghalt, volt aki fiatalon halt meg. Tbc-ben, csak ketten haltak meg testvérei közül. Mihály, aki Marcell néven bencés szerzetes lett, a nevét ő változtatta meg először Serédire. Később Magdolna testvér halt meg, aki Vincés nővér lett majd a zsirai tüdőszanatóriumban kapta meg a tbc betegséget.
A prímás testvérei közül Gizella és István megérték, hogy a háború után magyar szülőföldjükről kitelepítették őket Tolna megyébe. Különösen is finom és személyes eleme Meszlényi Zoltán munkájának Serédi prímás és testvérei közötti kapcsolattartás leírása. Az egyszerű, de nagy méltósággal kiegyensúlyozottan viselkedő testvérek, tiszteletett ébresztettek a prímás környezetében.
Meszlényi Serédi háború alatti politikai szereplésének ismertetése során a mondataiból megismerjük a korszak drámai feszültségét. A magyarság sorsáért érzett aggodalom és minden fajta rasszizmus és kollektív felelősségvétel elutasítása a katolikus hitnek a nevében, ezek jellemzők maradtak Serédi magatartására. Ennek az időszaknak a történetében mintha Meszlényi püspököt a leginkább az érdekelné, hogy milyen lelkiismereti, vallási és társadalmi politikai megfontolások vezették főpásztorának döntéseit, ami a kollektív felelősség következetes elutasítását illeti.
Méltán beleillik a közképbe, amit Serédi Jusztinián a Szent István Akadémia ünnepi ülésén 1941. december 11-én tartott előadásán mondott. Az egész katolikus erkölcstannak, mind a belső lelkiismereti, mind pedig a külső fórumon az emberi értelem és szabad akarat közreműködésével még pedig cselekedetekkel járó egész felelősség az alapja.
Ezután a bíboros a Szentírás és a Tanítóhivatal és az egyházjog alapvető forrásait veszi számba, amelyek határozottan elutasítják az egyik ember cselekedetéért a másikra is átvitt felelősségét. Majd így folytatja: ám ha Isten és az Ő Egyháza valamint az állam, az erkölcsi nemzet az egyéni és kollektív cselekedetek beszámíthatósága alapján az egyéni felelősségre építi fel. Az embernek tudnia kell, hogy cselekedetéért mind egyéni mind kollektív vonatkozásban egyéni felelősség, erkölcsi beszámíthatóság, jutalom vagy büntetés jár. Akár ezen akár a más világon.
Serédi Jusztinián beszédének elhangzása után Széchenyi István jubileumát ünnepelték. Az ő személyét állította a középpontba a hercegprímás. Amikor a legnagyobb magyar jubileumát ünnepeljük, a keresztény magyar szülők, a papok, a magyar publicisták és írók és írók és művészek, orvosok és tisztviselők, a magyar király, katonák és mindazok, aki egyesületünk társadalmát és közéletünk irányításában részt vesznek, kiváltképpen pedig a magyar törvényhozók öntudatosítanák magukban, hogy Széchenyi Istvánt az egyéni felelősség tudata és ennek megfelelő cselekedetei tették a legnagyobb magyarrá.
Az ő példáját követve sohasem feledkezzenek meg arról, hogy egyéni és kollektív cselekedeteik talán még századok múlva is éreztetni fogják hatásukat az egyházi és a magyar állami életben. Végső soron mindezekért saját személyükben felelősek Isten, az Egyház és a haza előtt.
Erdő Péter bíboros az előadása végén többek között arról szólt, hogy Meszlényi püspök munkája ráirányítja figyelmünket az egyháztörténet írás fontos szempontjaira és kívánalmaira. Az egyháztörténelem, amelyet teológiai intézményeinkben tanítanak, amely egyháznak Isten népének legszentebb és elidegeníthetetlen örökségéhez tartozik, a hit szempontjából való emlékezés. A tradíció végső soron az apostolokig és Krisztusig visszamenő hagyomány.
Ha tehát egyháztörténetet kutatunk, fölismerjük egyben küldetésünk tiszta felismerését tanúságtételünk erősödését, szolgálja. A magyar katolikus közösségünk évtizedeken át lehetőséget kapott a történelem Urától, hogy ne csupán szájhagyomány alapján őrizze a saját történelmének lelki értékeit.
A mi nemzedékünkké a feladat, hogy módszeresen munkával vallassuk a múltat. Akkori püspökeink, szerzeteseink, hitünkről tanúskodóink, világi híveink ne csak egy politikai rendszer szempontjából vizsgálja, hanem főként azt kutassa, hogy hogyan járultak hozzá Egyházunk küldetéséhez a változó körülmények között, hogyan adták tovább a katolikus hitet, hogyan tettek tanúságot a katolikus életeszményről, a keresztény szeretetről, mit tettek az egyházi közösségek életéért. Kiderül, hogy ezek a vonatkozások többnyire feldolgozatlanok, pedig Isten kegyelme folytán éppen ezek révén van katolikus élet hazánkban. Ezért különleges érték Meszlényi Zoltán életének megismerése és sajátosan az a munkája, amelyben ilyen emelkedett szempontból rajzolja meg a nagy jogász bíboros Serédi Jusztinián alakját.
Méltó feladat lenne egyházmegyei műben az elmúlt évszázad jeles személyiségeinek életének az egyházban végzett munkájuknak kisebb monográfiákban való feldolgozása. A csupán főegyházmegyéből: Drahos János, Gigler Károly, Hamvas Endre, Erdős Mátyás… és sok más személy kívánkozik ebbe a sorba. Adja az Isten, hogy a Szent István Társulat jóvoltából ennek a hívő egyházi történetnek írásának az ügye is előre haladjon, és értékes eredménnyel záródjon, fejezte be előadását a bíboros"
Kovács János
hatvani egyháztörténész
Foto: Horváth Balázs
