Kedves Olvasó!
Tegnap karácsonyi bevásárlást bonyolítottam Pesten, számításaim szerint 5 és fél kilométert gyalogoltam a plázában, és fáradtan buszoztam hazafelé, Hatvanba. A buszon -mint mindig- most is több ismerőssel találkoztam, egyikükkel szokás szerint végigbeszélgettük az utat. Szóba került ott család, közös ismerősök, politika és persze az aktuális téma, a karácsony is. A barátom elmondta: ő alig várja, hogy vége legyen. A karácsony rohanás, kötelező ajándékozás, és egyáltalán nem bennsőséges, nem olyan, mint régen volt. Őszintén szólva én is érzem ezt egy picit, ez az ünnep is kezdi elveszteni varázsát, ahogy pár éve a húsvét és a locsolkodás is elveszítette. Karácsony előtt úgy érezzük magunkat az utcán, a boltokban a sok kirakatot, akciós ajánlatot, sablonos ajándékötletek tömegét látva, mint egyszeri tüntető egy lovasattakk során. Nem ezért jöttünk, nem ezt akartuk, de már nincs menekvés, magával ragad, elsodor. Karácsony végéig minden másodpercben bombáznak minket, fogyasztókat, hogy örítsük zsebeinket, vegyünk minden ismerősnek valamit, lehetőleg minél drágábbat. A tömeg pedig elsodor, bármerre járunk. A vásárlás, a szeretteink megajándékozása nem öröm, hanem nyűg, olyan valami, amin szeretnénk végre túl lenni. Apropó: ki érezte már azt, hogy fogalma sincs, mit vegyen a kedvesének, szüleinek, gyerekének, barátainak? Pedig biztos van olyan dolog, aminek örülnének. Csak el kéne rajta gondolkodni, odafigyelni arra, mit szeret a másik, mi hiányzott neki a lakásból, mikor legutóbb nála jártunk, mit szeret felvenni, melyik a kedvenc itala, stb. Ahelyett, hogy egymásra figyeljünk, inkább a reklámokra, akciókra fókuszálunk, és azok közt válogatunk, hiszen a rengeteg ingert fel kell dolgozni, a reklámok, akciók, kirakatok varázsa pedig elbűvöl. Minden ingerre reagálunk, pozitív vagy negatív rekciót, ítéletet vált ki minden kirakat, termék, reklám, ami megragadja figyelmünket. Aztán hozzászokunk az ingergazdag környezethez, szinte keressük azt. Hiányzik a TV, az internet, a pláza, a sok inger és a reagálás. Ha ajándékvásárláson gondolkodunk, lassan képtelenek leszünk a szeretteink szükségleteire fókuszálni az egész nap befogadott, feldolgozott ingerekkel szemben. Vagyis nem azon gondolkodunk, mit kellene venni neki, hanem azon, hogy mit láttunk a boltban, ami jó volt vagy sem. Aztán elmegyünk ajándékot venni ötlettelenül, és megvesszük, amire vásárlás közben rábukkanunk, és pillanatnyilag elhisszük, hogy az neki jó lesz. Vagy csak annyira unjuk már a vásárlást, annyira stresszel a tömeg, a sok információ, a minden boltban más zene, hogy idegesek leszünk, és kényszerből megveszünk valamit, amiről tudjuk, hogy nem az igazi, de majdcsak megteszi ajándék gyanánt, "egynek jó lesz"...
Aztán stresszelünk otthon, hogy vajon tényleg jó lesz-e, mert valahol érezzük, hogy nem telitalálat a vásárolt holmi. A másik stresszor a normáknak való megfelelés kényszere. A karácsony nem múlhat el a kötelező kellékek: nálunk például húsleves, rántot hús, töltött káposzta, mákos és diós bejgli, valami más süti ha ezeket megunjuk nélkül. Legyen mindenből elég: ha elfogy a narancslé, közben nincs nyitva a TESCO, csak a nonstopban lesz utánpótlás, az meg drága. Izgulunk. Vegyünk egy bónusz égősort is a fára, nehogy Szenteste kialudon a tavalyi. Mit felejtettünk el? Izgulunk. Ebből következő, harmadik stresszornak ott van a rohanás. Rokonokat meglátogatni, mindenkihez eljutni. Ja, és nehogy valaki kimaradjon a 24-i SMS-köszöntésből, mert akkor talán a Jézuska se jön el hozzánk, vagy emiatt sértődött rokonunk felteszi mobilszámunkat egy szado-mazós társkereső oldalra, "korbácsolj és gyűlölj" jeligével (elnézést azoktól, akik ennek örülnének). Szóval izgulunk, izgulunk és izgulunk, alig várjuk, hogy vége legyen. 27-e már a fellélegzés ideje, pang az összes hypermarket, van ismét olcsó utánpótlás (nálunk mindig a tejföl fogy el először a töltött káposzta miatt), és túl vagyunk a kötelező három napos szeretetdemonstráción, csupán a szilveszterezés maradt hátra. Ez már kevesebb sztresszeléssel jár. Bár még mindig fogalmunk sincs, hova menjünk, hogy tutira jól érezzük magunkat - mert az akkor muszáj, ugye - előre undorodunk a ránk tukmált édesgagyi-pezsgőtől és félünk a másnaposságtól. De ez 23-án még messze van, a karácsony okozta megastressz miatt még nem koncentrálhatunk a szilveszterezésre. Uhh, csak legyünk már túl a karácsonyon...
Na, valami ilyesmit érzett a buszon a kedves ismerősöm, és valami ilyesmi állhat mindannyiunk egyszerre ideges és rezingált viselkedésének hátterében, így karácsony táján. És vajon, hol van már az a karácsony, amit régen úgy vártunk egész évben, aminek örültünk, amire vágyunk? Talán valahol a plázáktól, tömegtől messze, ott, ahol a kötelező karácsonyi kellékek bármelyike nagy kincs az asztalon. Ahol nem idióta vígjátékokat néznek karácsony este családi programként, hanem társasjátékoznak. Ahol nem kapnak sok-sok ajándékot az emberek, csak azt az egy-két dolgot, amire egész évben vágytak. Vagy ahol képesek a folyton betámadó ingerek helyett a másikra fókuszálni az emberek.
Karácsony közeledtével érdemes ismét elolvasni Charles Dickenstől a Karácsonyi éneket. Vagy legalább felidézni egy picit, esetleg megnézni moziban, a 3D-s, új változatot úgyis épp most vetítik. Karácsonyi ajándéknak is megteszi a mozijegy, remélem, segítettem egy-két máig ötlettelen Olvasónak a tippel... :)
Boldog karácsonyt mindenkinek!
