Hatvanban március 13-án tartotta ünnepségét a FIDESZ, amelyen Szabó Zsolt, a FIDESZ helyi elnöke mondott beszédet. A beszéd leírata alább olvasható.
A fényképeket köszönöm Szinyei Andrásnak.
"Tisztelt ünneplő közösség!
Különös, mondhatni szeszélyes természete van az időnek. Van, amikor villámsebesen tovaszáll, és van, amikor csak lassan csordogál. Van, amikor úgy érezzük, mintha kizökkent volna a helyéről, és van, amikor úgy látjuk, mintha tétován cammogva megállna, akárcsak egy rossz óra mutatója.
És olyan is van, amikor akár a részeg emberé, egészen botladozóvá, bizonytalanná válik az időnek járása. Amikor körülöttünk dülöngélni látszik minden, amikor a kontúrok felpuhulnak, amikor összezavarodnak és összefolynak a szemünk előtt a dolgok.
És az is előfordul olykor, hogy váratlanul furcsa, különös idők köszöntenek az emberre. Például amikor belül már régóta érezzük, hogy tavasz van, de ha az ablakon kitekintünk, mégis havas a táj, amit magunk előtt látunk.
Tisztelt Jelenlévők!
Vajon milyen lehetett az a 161 évvel ezelőtti márciusi nap, és vajon mit gondolhattak, hogyan érezhettek akkoriban az emberek? Boldogok voltak, vagy elégedetlenek? Beletörődöttek voltak vagy telve voltak várakozással? Kedvetlenek és fásultak voltak, vagy csak a remény szikrájára vártak? Ki tudná ma már megmondani? Nyilván ez is, az is jelen volt mindennapjaikban.
De bárhogyan volt is, 1848. március 15-e valamitől mégis egyik legfénylőbb napja lett történelmünknek, a legfénylőbb, pedig valójában szeles, esős és barátságtalan nap volt.
Az egyik legfénylőbb nap lett, pedig Pest és Buda polgárai, akár csak az akkori Magyarország városainak és falvainak így Hatvannak népe aligha úgy ébredt március 15-ére virradóan, hogy ez lesz az a nap. A történelmi nap, a magyar szabadság napja, amelyet amíg csak lesz magyar ember a világon, mindig és mindenütt ünnepelni fognak.
Nem, nem így ébredtek fel akkori eleink. Nem ebben a tudatban mentek le a pékhez, nem így engedték gyermekeiket iskolába. Nem így köszöntek egymásra a szomszédok, és az akkori szerelmesek fejében sem ez járhatott.
Egyszerű, nyirkos, kicsit hideg volt az a tavaszi reggel. De a szürke és kopottas szerdai nap valamitől, valahogy egészen másképp alakult mégis. És hogy mitől lett más?
Vajon csakugyan Petőfi, Irinyi, Vasvári, Jókai és mind a többi márciusi ifjak tették-e mássá, vagy az eső lábán kívül valami más is ott lógott már a levegőben?
Alighanem valami más is. Az ország nehéz helyzete, a kilátástalannak tűnő évtizedes viták, az igazságtalanságok és az égbekiáltó társadalmi különbségek, a kincstár eladósítása, a hatalom packázása és érzéketlensége az emberek gondjai iránt nyilván mind-mind nyomasztotta az akkori magyarok lelkét.
De önmagában még ez sem magyaráz meg semmit.
Valami másnak is kellett lennie a mélyben. Igen, valami másnak is munkálnia kellett, hogy elég volt néhány szó, elég volt néhány egyenes mondat, amely az akkori 12 pontban öltött testet, hogy a nemzet felemelje fejét, felébredjen a nyomasztó éber-álomlétből, és visszhangozni tudja Petőfi szavait: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!
De vajon mi volt ez a titokzatos erő, ami régóta ott munkált a mélyben? Alighanem a változás, a változtatás elemi erejű igénye. Annak felismerése és kimondása, hogy így tovább nem mehetnek a dolgok. Nem mehetnek a dolgok, mert Magyarország pillanatai drágák. Igen, tisztelt egybegyűltek, Magyarország pillanatai drágák, ahogy Irinyi József fogalmazott március 15-e előestéjén.
A várakozás feszültsége milliók lelkében érlelte meg a változás igényét, és hosszú ideje már csak az hiányzott, hogy valakik végre hangot és irányt adjanak a változásnak, politikai tartalmat a társadalmi elvárásoknak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt ünneplő közösség!
Ha nem így lett volna, ha nem egy egész nép közös óhajtásának, szabadságvágyának, felemelkedni akarásának adott volna formát március idusának 12 pontja, akkor a pesti vér nélküli forradalom nem terjedt volna szét futótűzként az országban. Akkor március 16-án, 17-én, 18-án nem csatlakoztak volna a követelésekhez sorra a falvak és városok polgárai, és akkor a márciusi ifjakat is alighanem már a forradalom másnapján letartóztatták volna, és természetesen az „Ő” császári és királyi fenség magyar nép iránti végtelen szeretetétől áthatva vetették volna legsötétebb és legnyirkosabb börtöncellák legmélyére őket.
De nem így történt március 15-én és az azt követő napokban.
Nem így történt, mert azokban a feledhetetlen napokban egymásra talált a falvak és városok népe, egyet akart a budai szatócs, a városi céhlegény, a falusi tanító és a földműves jobbágy, kezet nyújtottak egymásnak a nemesek, a polgárok és a jogfosztottak tömegei.
Mit akart Petőfi, Batthyány, Széchenyi vagy Kossuth? Mindenkit más és más érintett meg nyilván március 15-ből. Mindenkit más és más, de mégis volt valami közös az ő akaratukban. Polgárosodást akartak, a korhadásnak indult, roskatag, életerejét vesztő, alávetett Magyarország helyett egy büszke, szabad, polgárosodó Magyarországot.
Igen, a polgárosodás volt az az eszme, a kor uralkodó eszméje az angol és a francia polgári forradalom óta, amely új irányt adott Európa nemzeteinek, és amely új irányt jelölt ki nekünk magyaroknak is 1848-ban. Igen, a polgárosodás volt az az előbb búvópatakként, majd mind szélesebb folyóként hömpölygő, mind többeket magával ragadó értékrend és eszme, amely meghatározta az elmúlt 200 év történelmi folyamatait Magyarországon.
Hiszen ha értő tekintettel olvassuk a történelem lapjait, nehéz nem felismerni, hogy a polgárosodás igénye már a 18. század végén, a magyar felvilágosodás idején megfogalmazódott.
A reformkor idején, Kölcsey, Wesselényi, Széchenyi, Deák és Kossuth színrelépésével ez az igény politikai programmá érett. Mígnem 1848-ban a márciusi követelésekkel és az áprilisi törvényekkel a polgárosodás programja az egész magyar társadalomé lett.
Az egész társadalomé lett, mert bár ebből a programból ki-ki mást hallott meg, és mást tartott fontosnak magára nézve, de az aligha vitatható mégis, hogy magán a polgárosodáson 1848-ban minden magyar egyet értet.
Polgárosodni akart a szatócs, a költő, a tanító, a jobbágy, polgárosodni akart a céhlegény, a nótárius, a plébános és a nemesi osztály.
És a közös akarat csodákra volt képes.
Mint ahogy a polgárosodás csodákra volt képes a Kiegyezés utáni évtizedekben is, amikor Magyarországon megépült a kontinens első földalattija, megépült Európa legfejlettebb vasúthálózata, kiépült a népiskolai rendszer, virágzott a gazdaság, a magyar mezőgazdaságnak tényleg a csodájára jártak, és amikor Budapesten több lap jelent meg, mint Londonban, a sajtószabadság fővárosában.
És vajon nem a polgári eszme segített-e a megcsonkított nemzetünket Trianon utáni időkben a talpra állásban, az elveszített egyetemi városok helyett új egyetemvárosok megalapításában, a közigazgatás újjászervezésében, a háborúban kivérzett gazdaság konszolidálásában?
Nem a polgárosodás volt-e az a folyamat, amelynek a 2. világháború után tűzzel-vassal igyekeztek útját állni, polgári csökevénynek és reakciósnak titulálva mindenkit és mindent, aki és ami a kiépülő szocialista diktatúra útjában állott?
És többek között nem a polgárosodás elfojtott eszméje volt-e az, amely akár egy földalatti folyó váratlanul felszínre tört 1956-ban, és amely hosszú évtizedek után végül elvezetett az 1990-es polgári átalakuláshoz?
És nem a polgári Magyarország programja volt az, amelynek köszönhetően végre egy olyan kormányzati ciklus következhetett Magyarországon, amikor négy éven át, évről évre csökkent a munkanélküliség, csökkent az államadósság, csökkent az infláció? Amikor négy éven át, évről évre nőtt a gazdaság, nőttek a bérek, nőtt a családtámogatás és nőtt az otthonteremtők támogatása. Amikor milliók ünnepelték a millenniumi évet, amikor végre ha nem is látványosan, ha nem is hibátlanul, de mégiscsak előre mentek a dolgok.
Manapság azonban más szelek fújnak....
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A változás, a változtatás igénye itt kopogtat az ablakunkon. Ha jobban odafigyelünk, könnyű meghallanunk. Tavaszodik lassan. A változás is épp ilyen. Lépésről lépésre közeledik, épp úgy, ahogyan cseppenként telik be a pohár.
A változást pedig, amit sokan akarnak, nincs erő, ami feltartóztatni lenne képes. Mert hiába, hogy 1848-ban Pest és Buda polgárai, akár csak Magyarország városainak és falvainak népe aligha úgy ébredt március 15-ére virradóan, hogy ez lesz az a nap. A történelmi nap, a magyar szabadság napja, amelyet amíg csak lesz magyar ember a világon, mindig és mindenütt ünnepelni fognak.
Hiába hogy nem így ébredtek fel akkori eleink. Hiába hogy nem ebben a tudatban mentek le a pékhez, nem így engedték gyermekeiket iskolába. Hiába, hogy nem így köszöntek egymásra a szomszédok, és az akkori szerelmesek fejében sem ez járhatott.
Hiába, hogy egyszerű, nyirkos, kicsit hideg volt az a tavaszi reggel. A változtatás várakozása már régóta ott munkált a lelkekben.
És nem volt erő, amely útját állhatta volna a változásnak.
Mert 1848. március 15-e a magyar polgárosodás vértelen forradalma volt. És mert a változás mindig eljön, ha elég sokan akarjuk, és képesek vagyunk irányt adni a változásnak. Ezért a mai ünnepi napon érdemes jól a szívünkbe és eszünkbe vésnünk, ma sincs az az erő, amely képes lenne feltartóztatni a változás irányát.
Sorsdöntő, sorsfordító időket élünk.
Hamarosan eldől, hogy Magyarország polgárai milyen jövőt választanak maguknak, milyen jövőt választunk hazánknak, egymásnak és a magyar nemzet közösségének.
Kérem, ne feledjék Irinyi József ma is időszerű szavait. Magyarország pillanatai drágák.
Ne veszítsék szem elől: nagy dolgokat akkor vittünk véghez, ha az egész nemzet bekapcsolódott a történésekbe. A kigondolástól a megvalósításig. Az elmúlt 300 évben semmit sem értünk el egymástól elszakítottan. Csak akkor, ha összefogtunk és erőinket egyesítettük a közös cél érdekében.
Tegyünk hát így most is valamennyien, s döntéseinket ne egy hitelét vesztett kormányfő szavára, hanem a Gondviselés hangjára hallgatva hozzuk, figyeljünk, de ne csak egy országra, hanem egy egész Hazára, és higgyünk, de ne egy programban, hanem az Isteni Örök Igazságban.
S ha így teszünk, bizonyos vagyok benne, hogy a Haza újra fényre derül!"
